Bili és vasgolyó

Az időtálló csapat

A kötés, az egy veszélyes dolog! Az egész úgy indult tavaly év végén -- ha még emlékszik valaki --, hogy a felhalmozott és 15 éve egyik szekrényből a másikba vándorolt (s olyankor mindig meg-megcsodált) fonalaim sorsát illetően ultimátumot kaptam itthon: vagy a végére járok, vagy a végét járják. Nos, kötöttem néhány darabot, melyeknek gazdát is találtam, de a felindulás vége az lett, hogy túlságosan belejöttem és nem bírtam abbahagyni. Na, hát erre senki nem számított! Jelentem, hiába kötöttem egész télen, a végeredmény az, hogy valahogy csak több fonalam lett, mint volt!?... Az egészért egyébként a Barka és az internet a felelős, mert sajnos nem bírok ellenállni a szép fonalaknak. Régebben valahogy a szegényes fonalválaszték miatt egy idő után beleuntam, de most nemhogy beleunni nem tudok, de még szintem sem tudom tartani az érdeklődésemet -- folyton újabb fonalakon, újabb mintákon jár az agyam.
A múltkor az unokatestvéremmel beszélgettünk, aki egy 50 körüli jazz-zenész (Silent Way - Farkas Mihály, aki karba tett kézzel áll a lemezborítón). Mostanában sütögetni szokott, de ez már odáig fajult -- mesélte --, hogy elalvás előtt egy csodálatos gesztenyetortáról álmodozik, amit majd csak egy bizonyos gyakorlat után mer elkészíteni, hogy biztosan tökéletesre sikerüljön. Megnyugtattam, hogy ez valószínüleg genetikailag kódolt a mi családunkban, mert amikor én lehúnyom a szemem, nekem kötésminták és színes fonalak, kendők és pulóverek jelennek meg a lelki szemeim előtt, amiket én fogok tervezni és kötni. Sajnos reggelre már nem emlékszem a mintákra, de majd beszerzek egy bilit és egy vasgolyót...